2010. július 27., kedd

AZ ÉDES ÉLET és a KEJF

Köztudott (?), hogy a törökök nagyon édes-szájúak. Vagyis, hogy a magyaroknál talán jobban szeretik az édességeket. Magyarországon is vannak persze mindenféle cukrászdák, meg finomabbnál finomabb sütemények, torták miegyebek, de ami itt van, az alighanem túltesz mindenen. Itt ugyanis olyan óriási és sokféle a kínálat, hogy még kísérletet sem teszek (merek tenni) rá, hogy felsoroljam. Csak ízelítőt adhatok belőle, illetve annak is csak egy kicsinyke morzsáját! Bizony!
Kezdjük talán azzal, hogy nálunk például minden reggelinél van az asztalon valamilyen lekvár. Törökül recsel… Például: vişnye reçeli = meggy lekvár, vagy çilek reçeli = eper lekvár. Ez utóbbi a sláger, a feleségem kedvence. Rendszerint (talán az esetek 95 százalékában) mindig ő is fogyasztja el. Ami - elhamdulillah (hál’ Istennek!) - nem látszik meg rajta. Az anyósom viszont - aki szintén mindennap velünk reggelizik, miután feltornázta magát az alsó emeletről - sokkal inkább a meggy lekvárt kedveli.

LOKUM - az egyik legfinomabb török csemege
Itt Törökországban – bár már fél évtizede, hogy folyamatosan itt élek – még nem jártam konzervgyárban. Csak a közelében… régen viszont a Nagykőrösi Konzervgyárban – nyári gyakorlatom alatt – magam is gyártottam pár tonna meggylevárt. Rég volt, több mint negyven éve. De máig is emlékszem rá mennyi cukrot mennyi meggyet tettünk az üstbe és, hogy kétféle szabvány is volt annak idején. Meg, hogy állandóan mérni kellett egy kis eszközzel a szárazanyagtartalmat… Hogy itt hasonlóan készülnek-e a gyári lekvárok nem tudom, de hogy egészen mások azt nyugodt szívvel állíthatom. Mások, mert több bennük a gyümölcstartalom, mint annakidején az otthoniakban volt! Sőt, itt a kommersz meggy lekvárban, sárgabarack lekvárban, eper lekvárban és a többiben is egész nagy gyümölcsdarabok vannak.
Egy kis hagyományos édesség, dióval, pisztáciával
Persze – otthon talán ezt sem tudjátok – ugyanúgy, mint a nyugati országokban itt is megjelentek a különféle biólekvárok, meg nagymama lekvárja és hasonlók. Persze 2-3 szoros, vagy még többszörös áron, flancos kis üvegekben. Ám, ha a belső tartalmat nézi az ember, itt is hamar elmegy a kedve, mert szabvány és/vagy nemzetközi előírások ide vagy oda, itt is ajánlatos jó alaposan megnézni mit vesz meg az ember. Valószínűleg a túltermelésnek köszönhetően a lekvárok is tele vannak ma már mindenféle adalékanyagokkal, tartósítószerekkel, meg egyebekkel. Ebben tényleg beértük, de az is lehet, hogy túlhaladtuk a nyugatot!
Ezek talán megnyernék a csoki-szépségversenyt is.
A hazai sajtó ilyesmiről bezzeg nem cikkezik. Őket csak a politika, leginkább azon belül is a főleg botrányok érdeklik. A magyar filmesek is legfeljebb egy klasszikus – a filmtörténetben számtalanszor megénekelt – paráznaság helyszínéül választják Isztambult. Mint most is, a júliusban állítólag itt forgató Török Ferenc. Jómagam az erkölcsromboló, családpusztító filmet, aligha fogom megnézni. A történet valahogy nem igazán érdekel, a helyszínt meg elég jól (ráadásul régóta) ismerem! Bár ezt a várost kiismerni, megismerni még itt lakva sem biztos, hogy igazán lehet. Ahhoz, hogy ez valóban megvalósulhasson, legkevesebb, hogy itt kellett volna születnem. Itt kellett volna leélnem, mind az eltelt hatvan évet!
Şeker döner - ilyen készül húsból is
Ahogy így utólag belegondolok nem is lett volna rossz. Sok minden szívesen kihagytam volna az előző életemből, főleg, hogy mostanában sorra derül ki arégi kedves ismerőseimről, munkatársaimról, szaktársaimról, hogy ki kicsoda is volt valójában. Ki írt titkos jelentéseket például, ki miért jutott olyan könnyen előre, meg hasonlók. Ezek ma már mind lényegtelen dolgok, és a mostani fiatalok számára mindez már történelem. Nekünk persze át kellett élnünk, túl kellett élnünk, hogy nem mindig volt édes élet, az életünk! Középiskolás, majd később katonakoromban például a 2 forintos nápolyi volt a kedvenc édességünk. Barna papírzacskóba csomagolva, és a Magyarország című hetilapba göngyölve, hogy kedvenc tanárom előtt rejtve legyen. Mert óra alatt akkoriban is lehetett kicsit nassolni, azt még csak elnézte a derék tanerő, de az újságolvasásért lehúzta a jegyem, mondván: újságolvasással együtt ez csak hármas, fiam!
Olyan, mintha valami művész tervezte volna

A hármasokból azért szép lassan felépült egy másik, egy új világ. Az olvasóból később újságíró lett, parlamenti tudósító, lapszerkesztő miegymás. Legfőképpen világlátott ember, amiben ugye kezdetben talán nem kis szerepe volt a Magyarország című hetilapnak, az abból ovasottaknak, nomeg akkor és később is az édességeknek. Amikor 1968 nyarán az első lapomhoz elszegődtem, bizony nem nagyon futotta édességre, sem másra, sokszor kopogott a szemem az éhségtől. A szerkesztőségi honoráriumot cikkenként fizették, ha jól emlékszem a legtöbb, amit egy írásomért kaptam akkoriban talán 97 forint volt. Egyszer meg lehetett belőle ebédelni. 
Csoki bombák - ragarantáltan finom!
A világ azóta megváltozott, ma még annyit sem fizetnek/fizetnének a munkámért. Most, hogy idén Pécs és Isztambul is Európa Kulturális fővárosa lett, írhattam volna hazai lapoknak. Csak úgy ingyért, mert egyik régi kedves kolléga sem akart fizetni egy vasat sem! Nincs pénzük ilyesmire… nekem meg időm! Mert lám, miközben e sorokat rovom, közben a feleségem idekészítette édességet majszolom. Ez az édes élet – van mit ennünk, van tető a fejünk fölött. A mai világban ez sem semmi. Még ha ma a hirtelen támadt nagy felhőszakadásban be is áztunk és valahonnan pénzt kell kerítenünk, hogy őszre, amikor még több eső lesz, ne ismétlődhessen meg a dolog! Télire meg le kell szigetelni a lakás északi felét. Olvastam valahol, hogy pár évig hasonló elég „változatos” időjárásnak, időjárási viszontagságoknak leszünk kitéve. A politikáról meg egyebekről ne is szóljunk.
...és ez is lokum!
Az a lényeg, hogy a kedvünk (a kejif vagy kejf) ne romoljon. Mindezt úgy érhetjük el, hogy nem foglalkozunk a hazug és gyakran önmaguknak is ellentmondó hírekkel. Ott veszünk cukrot és édességet, ahol nemcsak olcsóbb, de a mi emberünk a boltos. És nem dőlünk be a hazug, és nevetséges reklámoknak. Az újabb és újabb divatoknak, annyit és azt fogyasztunk, amire és amennyire éppen szükségünk van, és főként hazai termékeket vásárolunk. Nem a divatos külföldit, hanem az itt gyártottat. Jómagam ezt ajánlanám az otthoniaknak is. Talán ez is segítene az előrébbjutásban, a pozitív diszkrimináció. A hazait, csakis a hazait...

Az írás illusztrációjaként ide tett képek is például, mind kivétel nélkül itt gyártott édességek. Szépek, gusztusosak ugye?

2010. július 2., péntek

KÉK A KÖKÉNY, RECECE…

Újabb (igaz) mesék az unokáknak

Három lányunokám van! A legidősebb 11 éves, a középső 3, a legkisebb pár hetes csupán. Egyik Pesten, másik Budán a harmadik Sidney-ben él, és a középső unokámnak vagy egy hasonló korú unokatestvére, aki – épp úgy, mint a feleségem – az Ajse névre hallgat. Elsősorban nekik szólnak ezek a történetek: igaz mesék, de – nem titok – bárki olvashatja.

Nem szoktam dicsekedni vele, de jó érzés nagyapának lenni. Mesélni, igaz történeteket szövögetni – mint Elek bácsi is tette egykor – bár a távolság, amely elválaszt mindet egymástól és a folytonos időhiány, amivel küszködöm, nem mindig teszi könnyűvé ezt a dolgot. De szeretek, és talán van is mit mesélnem, hiszen kevés embernek adatik meg, hogy rövid kis élete során más népek kultúráját is valamilyen szinten megismerje, megélje, átélje. Magyarként például más népek, nemzetek szokásait, mindennapjait is követni tudja és naponta újabb és újabb felfedezéseket tegyen: megértse, és próbálja másokkal is megértetni, hogy mennyi hasonlóság van a kultúrák között. Hogy nem a különbségek, a különbözőségek a fontosak, hanem a hasonlóságok, az azonos, vagy közel azonos dolgok, hisz ugyanazon a Föld nevű bolygón élünk!
Lám mi történt ma is? Míg jómagam péntek lévén a muszlimok számára ilyenkor kötelező imára mentem, egy közeli dzsámiba, feleségem otthon (a nőknek ugyanis nem kötelező a közös imán való részvétel, sem az azt megelőző sok procedúra: például fürdés, bajusz, vagy szakálligazítás…), lementett nekem pár képet a számítógépemre. Köztük ezt a kék gyümölcsöt ábrázoló felvételt is, amit meglátva rögtön elkezdtem énekelni neki, hogy „kék a kökény, recece, ha megérik fekete…” és természetesen azonnal elmeséltem, hogy nem ily olyan régen (bohó ifjú koromban) a Mecsek-hegység vadásztam hasonló vadon termő gyümölcsökre. Hogy aztán a kökényből például különlegesen finom lekvárt főzzek!
Volt egy szép hely, ahol különösen nagy szemű terméseket lehetett begyűjteni az erdő szélén. Hallom, azóta megváltozott az a vidék is! Az erdőgazdaság a fák nagy részét kivágta, kivágatta, a rendszerváltást követő kárpótlások során szétosztogatták, amit csak lehetett, újgazdagék pedig még a régi turista utak egy részét is fölszántották. Sőt, egyikőjük a fiam arra felé tévedt kölyök kutyáját is puskavégre kapta. Nem akárki, nagy vadász az illető, távcsöves puskával küldte másvilágra a gazdájától párszáz méterre elkóborolt ebet! A vadásztársaság első embere is a kutyagyilkosnak adott igazat: meg sem fordult a fejében, hogy akár a két ebeket sétáltató suhanc is könnyen hasonló sorsra juthatott volna. Hisz a bokrok takarásában nemigen lehetett jól látni, hogy kétlábúak társaságában kutyagol a pórul járt eb. A fiammal együtt ott volt az egyik legjobb barátja is…
A Mecsekben – a régi szép időkben – sokféle vadgyümölcs, gomba termett és senki sem korlátozta azok gyűjtését. És az is megesett – magam láttam a saját két szememmel – hogy lejöttek a mánfai erdőből a szarvasok sárgarépát enni. Erre mifelénk – nagyjából pont olyan távolságra, mintha Isztambulból Pécsre utaznánk – most, ha keletebbre megy az ember, még talál hatalmas szinte érintetlen erdőségeket, növényzetben gazdag tájakat, tiszta vizű patakokat. Nem tudom igaz-e, de egy a legidősebb unokámhoz hasonló korú fiúcska mesélte, hogy nyári vakációra az ottani egyik faluba ment. Egyik nap megkívánta a friss erdei gyümölcsöt, és annyira belemélyedt a finomság gyűjtögetésébe, majszolásába, hogy előbb észre sem vette, hogy a bokor másik oldalán egy szép nagy kölyök mackó is hasonló foglalatossággal bíbelődik.

Azt nem tudom, hogy a medvék errefelé a szagos szőlőt szeretik-e, de az is, és a fekete- illetve a fehér szeder is megterem. A többi gyümölcs és növényféleség nevét pedig most tanulom, tanulgatom. Az igazság ugyanis az, hogy sok itteni gyümölcsnek helyi elnevezése is van. Az erdők, mezők, fennsíkok környékén lakók leginkább ezeket az elnevezéseket használják. Egykori középiskolai biológia tanárom – aki máig sem tudom miért, megbuktatott elsős koromban – bizonyára erősen elcsodálkozna, ha tudná, hányféle növény a török, latin, magyar vagy tájnyelvi elnevezését tudom. Tanultam meg akarva-akaratlan az elmúlt évek során… Mint halottam pár éve, magas kort ért meg, remélem magam is élhetek még egy ideig és újabb odahaza aligha ismert növényekkel, gyümölcsökkel is megismerkedtek még. Mert az otthonihoz hasonló dolgok már nemigen érdekelnek. Kajszibarack, őszibarack, különféle almafajták, dinnye a legtöbb szinte ugyanaz, mint az otthoniak. Sőt, épp most, a keddi hetipiacon pont olyan ízű sárgabarackot vásároltam, mint amilyen egykor a dunaföldvári orosz laktanyával átellenben lévő szőlőskertünkben termett. Ugyanaz a forma, ugyanaz az íz! Csak a szőlőskert nincs már. Sem a gyümölcsösök, sem a régi magam ültette fák… most egy benzinkút áll a régi egykor virágzó gazdaság helyén. Idén januárban, amikor arra jártam, és a hamar ránk zúdult esti félhomályban megálltunk ott pár percre, elszorult a szívem…

Akár hiszitek, akár nem, kicsi lányok, nem volt kedvem ott tankolni! Sietve mentünk tovább…

2010. július 1., csütörtök

BOGRÁCSKULTÚRA

A MESÉS KELET CSODÁI
Elfeledett keleti magyarjaink épp úgy használják, mint az alföldi pásztorok

A napokban nagyon, nagyon elszégyelltem magam! Középső unokám, akivel Skype-on csevegtem, az kérte tőlem, hogy 60. születésnapomon mondjak neki egy mesét. Messzire szakadván a szülőföldtől, egy ideje sem az anyanyelvemen sem, más időközben elsajátított és folyton tökéletesített/tökkéletesítendő nyelveimen nem jutott eszembe semmi. Pedig az itteni, gyakran látogatóba érkező rokongyereket első dolga szinte mindig egy-egy török mesecsatorna megnyitása. Bevallom férfiasan, ezek a „modern” mesék, többnyire bárgyú, buta (nemritkán agresszivitásra nevelő) történetek engem már nem érdekelnek!


Mégis elgondolkodtam: ugyan milyen nagyapa is vagyok én, mesék, mesemondás nélkül?
Tehát, most unokáimnak mesélek:


Nem tudom halottatok-e már róla, hogy itt keleten, ahol mi élünk, épp úgy szeretnek főzőcskézni (sütni-főzni) az emberek, mint otthon nálatok. A különbség csak az, hogy (a civilizált?) mindenben túlszabályozott Magyarországon, nyilván gutaütést kapna a tisztelt hatóság, ha egy népes család (pár jó magyar – amúgy régiesen, ahogy még az ötvenes évek közepe táján, a kolhoz korszak előtt, vidéken gyakorta megesett az ilyesmi a mező szélén), mondjuk most egy lakótelep parkjának kellős közepén tüzet gyújtana, és bográcsot állítana!
Nemrég összefutottam az egyik isztambuli bazárban egy ferdeszemű, hozzám hasonló szakállas emberrel. Szépen köszöntöttük egymást, ahogy errefelé illik, aztán nagy tisztelettel tudakoltunk – természetesen, az itteni nyelven -, hogy ki-ki hova valósi. Itt nálunk ugyanis nem azt kérdezik az emberek egymástól, hogy milyen nemzetiségű vagy, román-e, bulgár-e, cserkesz-e? Vagy valami más… hanem, hogy honnan jöttél?hova valósi vagy? Ha kiderül rólad, hogy például „göcsmen” vagyis menekült, bevándorló, esetleg emigráns vagy, máris másként folytatódik a beszélgetés.
Mandulaszemű barátunk arca is hamar felcsillant, amikor kiderült, hogy – bár szülőhelyünk több ezer kilométer távolságra esik egymástól – mégis mindketten elég jól bírjuk a magyar nyelvet! Tudós emberek, nagyhírű ákádémikusok, turkológusok, orientalisták vagy hasonlók nem lévén – egyszerű, hétköznapi témákról váltottunk csak pár szót. Jómagam például arról érdeklődtem, hogy arrafelé, ahonnan a barátunk jött, a végtelen füves pusztaságon (sztyeppén), használják-e még a bográcsot, mint az ételkészítés egyik fontos eszközét.
Mert, akár hiszitek – akár nem, kicsi lánykák, a bográcsot errefelé, nálunk keleten is ismerik, tudják, mi az! Csak éppen nem bográcsnak, hanem bagrácsnak, vagy bagracsnak mondják. Errefelé keleten is sokféle étel készülhet szabadtűzön, bográcsban. Ennek oka az, hogy a tűzrakáshoz, tűzgyújtáshoz mindig, mindenfelé akad valami könnyen összegyűjthető alkalmatosság, aztán magát bográcsot felállítani sem nagy kunszt. Ráadásul, mindig adódik valami belevaló is. Ha teszem azt, neked nincs, van a szomszédodnak, vagy a szomszédod szomszédjának. Errefelé még nem különülnek el úgy egymástól az emberek, mint otthon nálatok. Ott sem volt ez mindig így, régen a magyar paraszt – ha az aktuális tennivaló éppen úgy kívánta (magyarán szezonja volt a munkának) közösen szüretelt, törte a kukoricát, van építette kalákában a házát. Nemrégiben olvastam valahol, hogy most azért büntettek meg valakit Magyarországon, mert segíteni próbált, vagy talán segített is a szomszédjának!
Más furcsaságokat is gyakorta írnak a hazai lapok, és időnként az még elgondolkodtatóbb, hogy milyen leveleket kapok otthonról. Nemrég valaki például arról írt, hogy a szegény sorsú afrikaiaknak kezdeményezett gyűjtést, mintha odahaza egyetlen saját fajtája béli rászoruló (kukabúvár, hajléktalan, kilakoltatott, munkanélküli, vagy rokkantsági nyugdíjától – járulékától megfosztott magyar) se lenne. Egy másik közleményben pedig azt olvastam, hogy egy évtizedek óta feladatait, tennivalóit illetően alapvető tévedésben élő ember, miután öt éven át az állítólagos „történelmi” vallási közösségének, imahelyének közüzemi számláit (a víz- és gázfogyasztás ellenértékét) sem fizette, milliós tartozásokat halmozott fel, most viszont azzal dicsekszik, kérkedik, hogy ingyenesen ételt osztogat! Persze nem a vele állítólag azonos vallásúaknak, vagy azok közül is a leginkább rászorulóknak…Dehogy!  Jellemző, hogy azok közül a kiváló média szakemberek közül, akik átvették és közzé tették/teszik e híreket eddig még senkinek eszébe nem jutott, hogy megkérdezzék: vajon miből? Kinek a költségén, milyen pénzből? Mely bográcsban, ki főzte, a nem tudom hány adag ételt? - amit aztán állítólag nagy csinadrattával szétosztott!
Erre mifelénk is osztogatnak persze különféle dolgokat. A tél beállta előtt például zsákokba csomagolt kőszenet, amivel főteni lehet és amit minden rászorulónak házhoz visznek. Vagy itt van az úgynevezett „népkenyér” (törökül: halk ekmek), ami kábé olyan, mint a Kádár-korszakban a 3,60-as, egykilós fehérkenyér volt. Amire úgy emlékszem, hogy mindig frissen lehetett kapni és nem kevertek bele semmiféle adalékanyagot, ízfokozót és más mostanában divatos lassan ölő mérgeket. És persze, akár hiszitek akár nem, kicsi lánykák, bográcsot is lehetett kapni. Rézből, aluminiumból, vagy öntöttvasból készültet. Kicsit is, nagyot is, és egészen nagyot is. Olyat is, amiben a nagymamaféle szilvalekvár hetekig készült, hogy aztán olyan sűrű legyen, hogy még a kanál is megálljon benne!
A kommunista diktatúra, a beszolgáltatások idején, amikor Magyarországon nem volt szabad önállóan gondolkodni sem, és amit a magyar paraszt megtermelt, annak nagy részét egyszerűen elvette az állam… Bizony nem volt könnyű az élet, raádásul mostanában folyton kiderül, hogy sok akkoriban általunk is jól (?) ismert emberke, titkos jelentéseket írogatott rólunk, meg másokról is. Egy-egy ilyen régi bográcspartin bizony előfordulhatott, hogy amit a barátaid előtt mondtál másnap már ott volt a jelentés róla a titkos akták között. Furcsállottuk is akkoriban, hogy némelyek milyen könnyen jutnak jobb pozícióhoz, vagy nagyobb jövedelemhez, de okát akkor még nem tudtuk.
Nagyon tévedtek kicsi lánykák, ha azt hiszitek, hogy ez csak ott, a korabeli Magyarországon volt így. Messziről jött sztyeppei barátainktól, az elfeledett rokonságtól tudom: ők legalább olyan kiszolgáltatottak voltak annak idején, mint mi. Értük is hamar jött a hatalom egyenruhás embere, ha egy báránynak véletlen-készakarva lába törött, és a más hiten lévő szomszéd megérezte a kondérban-titokban készülő étel szagát. Persze ha ő is, és a rendőr is kapott belőle, előfordulhatott, hogy az önnön hatalmától megrészegült közeg nem rúgta fel a bográcsot. Ő maga is degeszre ette magát…
Ugye mennyi sok hasonlóság van a keleti népek és a mi történeteink között? Csak hát, akkoriban a mesés kelet csodáiról másokat mondtak nekünk, és a bográcskultúra hasonlóságairól sem sok fogalmunk volt…
Mellesleg ezen a fenti sokbográcsos képen az látható, ahogyan manapság is készül az étel errefelé...